Rovásírásunk rövid ismertetése

A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló őseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán kőbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket. Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni. A kereszténység felvételével a pogány szertartásokat, és szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyűjtötték, és megsemmisítették. Ezzel egyidőben a központi hatalom kérte a pápai egyházat, hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az idő alatt a királyi udvarban latinul írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra is a rovásírást alkalmazták.

A székely rovásírást az egész magyar középkori történelem alatt, sőt még utána is használták. Eredete sok ezer évre nyúlik vissza, a magyar műveltség egyik legrégibb, ma is élő emléke. Az 1700-as években erdélyi iskolákban még tanították a székely rovásírást, s még a XIX. század végén is találkoztak pásztorral, aki a juhait a pásztorbotra rótt számokkal tartotta nyilván. Ekkor szittya-szkíta írásmód volt a neve, csak mostanában hívják székely rovásírásnak. A XVIII. századtól kezdve pedig fokozott érdeklődéssel fordult a tudomány a magyar rovásírás felé.

A magyar rovásírás egyik változata, az elsősorban Székelyföldön használt székely rovásírás mellett létezik egy másik magyar rovásírás is, amely hasonlít a türk rovásírásra. Ez utóbbit pálos rovásírásnak nevezzük, mert több emléke a pálos szerzetesektől maradt fenn, továbbá ők használták legtovább elterjedten. A pálos rovásírás emlékei részben még megfejtetlenek. Mindkét rovásírás nemzetünk kultúrális kincsei közé tartozik.

A pálos rovásírást szinte kizárólag balról-jobbra írták, a székely rovásírást legtöbbször jobbról-balra, de ennek ellenkezőjére is maradtak fenn emlékek. A balról-jobbra való írásnál ugyanazokat a betűket használták, csak ellenkező irányban rajzolva. Így egy jobbról-balra írt szöveg a balról-jobbra írt tengelyes tükörképe.

A magyar rovásírásban a fő szabály az, hogy bármely irányban írhatunk rovásírással. Általában törekedjünk annak a nem kötelező, de feltétlenül ajánlott szabálynak a betartására is, hogy az írásiránynak megfelelő irányba kell állniuk a betűknek. Fontos, hogy az eredeti betűket és az összevonási szabályokat betartva használjuk a rovás-betűjegyeket. 
A szavakat szóközökkel választjuk el egymástól. Kis és nagybetűt külön nem jelölünk. Az írásjelek ugyanazok, mint a latin betűs írásnál. A rovásírásban két fajta "K" betű használatos. Magyar Adorján szerint az egyik a szó végeire (), a másik a szó belsejébe () kerül. Forrai Sándor véleménye ezzel szemben az, hogy a két fajta "K" használatát a mellettük lévő magánhangzók hangrendje dönti el: a mély rendű magánhangzóknál az aK (), a magas rendű magánhangzóknál viszont az eK () használatos. Egyszerűbb - és ezt az egyszerűsítést Forrai Sándor is elfogadja -, ha csak a jelet használjuk K-ként. Ugyanis régen nem csak az (e)f, (e)l, (e)m, (e)n, (e)ny, (e)r, (e)s, (e)sz hangoknál ejtették elől az e-t, hanem mindegyik mássalhangzónknál. Tehát (e)b, (e)c, (e)cs... ...(e)k, ennek jele pedig a . 
Fontos szabály, hogy rovásírásunkban csak azokat a betűváltozatokat használhatjuk, amelyek valamely régi rovásemlékben megtalálhatók. A rovásbetűk között nincs Q, W, X, Y. Rovásírással így jelöljük őket: