„Minden nemzetnek fő kincse a nyelve.
Bármit elveszíthet, visszaszerezheti,
De ha nyelvét elveszti,
Isten se adja vissza többé."
Gárdonyi Géza



A MAGYAR NÉP EREDETE
Dr. Bobula Ida

A IX. század Európában a zűrzavarok és a nyugtalanság százada volt. A jövendő Franciaország és a leendő Németország kezdett lassan kiemelkedni a Karoling császárság romjaiból. A merész Vikingek, akik ebben az időben az ő sárkányfejű hajóikon Angliát és Nyugat-Európa más tengerparti országait pusztították, Dániának, Norvégiának és Svédországnak alapító ősei lettek. Az ő ellenségük, Nagy Alfréd, kis wessexi királyságban már megalapozta az eljövendő brit birodalom nagyságát. Mohó kalandor csapatok egyike, akkor alapozta meg a későbbi Oroszországot. Mór emírek uralkodtak a napsugaras Ibériai félszigeten, ahol a jövő Spanyolországa volt feljövőben. Ebben az időben a mór kultúra messze fölötte állt minden más nyugati kultúrának, de Európa ébredezőben volt. A latin nyelv elszegényedett leánya a hajdani Róma dicsőségének, új utakon való kifejlődésében Franciországban és Itáliában... Ez az újabb kori nemzetek születésének ideje volt.

Ennek a zavaros IX. századnak végén érkeztek a magyarok Közép-Európába. Északkeletről jöttek egy jól felfegyverzett, jól szervezett és nagyszámú nép mindent elsöprő, ellenállhatatlan rohamával. A Duna folyam széles völgyét 895-ben birtokba vették. A völgy középső része, mióta Nagy Károly legyőzte az avar uralkodókat, nagyon ritkán lakott volt. Ezen az országrészen az avarok elhagyott földje az "Avarok pusztasága" néven volt ismert.

A középső Duna völgyét a Kárpát Hegységek hatalmas félköre övezi, természetes határ képpen, amely gazdasági egységet és egyúttal valóságos erődítményt képez. Ezekkel a hegyekkel övezett területen belül, az a nép a saját nyelvükön, magát magyarnak nevezte -alpította meg hazáját, Magyarországot. Az ő hagyományuk azt tartotta, hogy ez a gazdag ország valamikor régen a szittya ősöké volt és arra mint jogos örököségükre tartottak igényt.

Az ország határán szétszórtan, azon a területen valamikor hatalmas népeknek utódai éltek: Avarok, Hunok, Dáciaiak, valamennyien a szittya törzs leszármazottai. Alapos okunk van azt hinni, hogy ők szívesen fogadták a magyarokat és csatlakoztak hozzájuk. Itt a magyarok a krónikák szerint sok helyen jámbor bennszülött népet találtak, akik ős idők óta itt éltek. Ők nevezték el a folyókat, a hegyeket amelyet a hódítók átvettek, és mint ez a földrajzi nevekkel rendszerint történik, túlélték az utólsó ezredévet is könnyen. A bennszülöttek és az újonnan jöttek minden valószínűség szerint minden rokon nyelvet beszéltek.

Egyes helyeken a népesség szláv volt, különösen északon és nyugaton. A szláv hercegekkel ellentétek merültek fel, de aztán kiseebb csetepaték után a szlávok megadták magukat. Sokkal veszályesebbek voltak a bolgárok délen. Hevesen ellenálltak a megerősített táborhelyeiken a magyarok előretörésének. Hosszú és véres háborút kellett megvívniuk mielött a vitéz bolgár-turkok visszavonultak.

A bolgárokon aratott győzelem után a magyarok az újonnan meghódított országban Pusztaszeren gyűltek össze és ott tartották meg az országgyűlésüket. Az első történetírójuk szerint 34 napon keresztül tárgyltak és vitatták meg azokat a módozatokat, amelyek szerint kell Magyarországot megszervezni és kormányozni.

Az új ország valójában nagyon régi ország, bőséges gazdag élelmet termett azoknak a különféle jellegzetes: kutya, juh, szarvasmarha, ló és sertésféléknek, amelyeket a magyarok keletről hoztak magukkal. Különleges házi szárnyasaik is voltak és bizonyítják, hogy nagyon hamar bevetették a földjeiket. Az asszonyok sírjában is találtak ásókat. Más sírleletek bámulatosan magas művészi és mesterségbeli tudásról beszélnek, amelyek a fém, bőr, csont, szövet és fafeldolgozás terén értek el.

A magyarok 108 törzse már sokkal régebben két csoportra szervezkedett, mindegyik élén a vezér állt. Mielőtt Magyarország területére léptek volna, a vezérek összegyűltek és egy örökletes alkotmányos monarchiát alapítottak, megválasztva maguk közül Árpádot az egész nemzet vezérévé, uralkodójává.

Ez az elrendezés mindamelett a vezérek és családjuk számára jelentős függetlenséget biztosított. Az idegen uralkodókkal, családokkal kötött házasságaik következtében nyugati uralkodók háborúiba keveredtek.
Kalandozások következtek Nyugatra, különösen német területre, amelyekben a magyarok sok vért vesztettek. Erősebb jobban központosított vezetés hiányát érezték és egy évszázadig tartó fejedelmi uralkodás után a magyarok keresztény hitre tértek és Magyarország Európa nagy középkori királysága lett. A kedvező éghajlat, az ismeret és tudás a magyarokat nemsokára Észak és Közép-Európa nagy hús és bor exportőrévé tette. Amerika felfedezése előtt az óvilág aranytermelésének 60%-a Magyarország bányáiból került ki.

Az erős magyar királyság Közép-Európában egyensúlyi helyzetet teremtett. Magyarország az északi és déli szlávok között ezer eszentendőre a pánszlávizmus akadálya lett. Ő tartotta fel Németországnak kelet felé történő törekvését is. Mégis a legfontosabb szolgálat, amit Magyarország Európának tett, az volt, hogy csupán a puszta létezésével elzárta az útját a kelet felől jövő népek betörésének.

A középkori keresztény Magyarország volt az ütött-kopott pajzs, amely mögött Nyugat relatíve békében fejlődhetett és megkülönböztetett európai kultúrát érhetett el. Az áldozatnak és európai eredmény kapujának az őrzése igen nagy és költséges feladat volt. Magyarországnak kellett viselnie az Ottomán törökkel szembeni ellenállás összes terhét, akik miután a Bizánci császárságot elpusztították, Európa meghódítására indultak. Magyarország teljesítményét jól foglalja össze Macaulay a következő szavakkal:
"Magyarország nélkül lehet, hogy most Cambridge-ben és Oxford-ban a tanulmányokat törökül kellene folytatni."

A magyar ellenállás megtörte a török császárság erejét és a bátor és fanatikus ellenséggel szemben évszázadokon keresztül vívott rettenetes küzdelem súlyos áldozatokat követelt, úgy hogy végül is Magyarország letarolt, gyér népességű, elszegényedett és politikailag végzetesen nehéz körülmények közé jutott.

A fiatal Lajos király 1526-ban meghalt a mohácsi csatamezőn. Az öreg királynénak a bátyja Habsburg Ferdinánd igényt tartott a trónra. Az ő igényét támogatták azok a magyarok, akik azt remélték, hogy Ferdinánd V. Károly spanyol király és német császár testvére majd biztosítani tudja a nyugati segítséget a török ellen. Ez az "udvari párt" magyart választott és koronázott királlyá. Tizenkét évi küzdelem után Ferdinándot elfogadták, hogy ő vezesse a kereszténységet a támadással szemben. De ennek tragikus következményei voltak. Mikor a török hatalom hanyatlani kezdett, nyilvánvaló lett, hogy magyar nemzetet más veszélyek fenyegetik.

A magyarok alkotmányos gondolkozása és az emelkedőben levő Habsburg hatalom abszolutizmusa közötti ellentétet nem tudták áthidalni. Az ellenállás reménytelen volt, elkeseredett forradalmak és terror korszaka következett. Ez így tartott három évszázadon keresztül. Még súlyosabá tette a helyzetet a vallási kérdés.
Magyarország nagy szellemi és kulturális mozgalmával mindig összhangban lévő magatartást tanúsított a keresztes hadjáratok idejétől kezdve a reneszánsz és a reformációig.
Feljegyzésre méltó, hogy ezek a mozgalmak mind megállottak Magyarország határánál és nem tudtak behatolni a tőle keletre lévő országokba. A reformáció a magyarok közül sokakat megnyert és egész városok tértek át Luther és Kálvin tanításaira. Mindez most megszűnt. A Habsburgok és az ő osztrák udvaroncaik úgy érezték, hogy nekik szent kötelességük minden lehetséges eszközzel letörni a magyar eretnekséget, éppen úgy, mint azt Spanyolországban tették. Egyikük Lobkevic, Bécs programját Magyarország elnyomására vonatkozólag a következő szavakkal fogalmazta meg:
"Magyarországot először koldussá, aztán katolikussá kell tenni és végül németté teszem." ( I. Lipót minisztere, aki teljes hatalommal vezette az államügyeket. )

A keresztes hadjáratok idejében Magyarország gazdasági és kultúrális szempontból teljesen egyenragú volt bármelyik nyugati álammal. Ezt a helyzetét egészen a reneszánszig megőrizte. A Habsburgok ellenséges nyomása alatt azonban Magyarország lassan Ausztria gazdasági gyarmatává süllyedt. Akkor amikor a nyugati országokban a "felvilágosodás korszaka" következett be, Magyarország mindig jobban és jobban lemaradt. A tizennyolcadik század elején Rákóczi vezetett általános felkelést a Habsburgok ellen. Célja a régi alkotmány helyreállítása, a protestánsok számára a vallásszabadság elnyerése ( bár Rákóczi maga katolikus volt ) és az elnyomott nép szabadságának a kivívása volt. Fegyverbe szólító felhívásában hangsúlyozta a magyarok szittya eredetű nemes nép, aki nem tűrheti el az elnyomást és szolgaságot. Rákoczit hosszú hősies harc után elárulták, száműzetésben halt meg. Magyarország pedig évszázadokig az Osztrák-Magyar Monarchia része maradt.

A kifosztott Magyarország kincsei Bécset gazdagították. Magyarország búzájából "Bécsi kenyér" lett. A magyarok másodosztályú polgárok lettek saját hazájukban. A császári királyi ház új szláv és német telepeseket hozott és telepített le az ősi magyar földre. Nagy adomány birtokok kerültek idegenek és árulók kezeire. Új németül beszélő arisztokrácia keletkezett. A tizennyolcadik század elejétől kezdve a királyi ház azt a gondolatot terjesztette, hogy most már csak a hatalmas Ausztria létezik és Magyarországról még beszélni sem érdemes.

Az abszolutizmus Európában terjedőben volt. Abszolút uralkodók ültek trónusokon. A magyarok alkotmányos kormányzat elnyerése iránti törekvése, a legtöbb államférfi szemében nevetséges anakronizmusnak, pogányságnak és az uralkodó (Isteni) jogaiba való istentelen belekontárkodásnak minősült.

II. József valamennyi Habsburg uralkodó közül a legtehetségesebb és a legőszintébb, úgy érezte, hogy Magyarországot anélül is kormányozhatja, hogy megkoronázzák. Nem volt hajlandó a 25 szertartásnak eleget tenni, magát alávetni. Az ő felvilágosult, de abszolút uralma, általános németesítési a magyarok passzív ellenállását vívta ki minden iránt ami német. A magyarok és a keleti német szomszédaik között kölcsönös. ellenségeskedés fejlődött ki. és ez tönkre tette az eljövendő évszázadokra a köztük lévő kapcsolatot. Ez mindkét fél számára kedvezőtlen volt és mindkettőjüknek súlyos károkat okozott.

A magyar parasztra szükség volt, hogy Bécsnek élelmet szállítson. Ezt felismerve a Habsburg uralkodók bölcs tanácsadói szintén felfedezték azt az igazságot, amelyet később Orwell így fogalmazott meg:
"Az aki uralja a múltat, uralja a jövőt is. Aki pedig uralkodik a jelenen, uralkodik a múlt felett is" . Ennél fogva Bécstől támogatott tudományos szervezet, hogy a magyaroknak egészen új megfogalmazásban mutassa be saját történelmüket, amely szerint ők alázatos, engedelmes szolgák voltak.

A Bécsből irányított történettudosók neki láttak, hogy a büszke szittya múlt minden hitét eltöröljék. Kimutatták, hogy a "Scythiának" soha sem volt semmi féle értelmezése. A régi magyar krónikákat megbízhatatlannak bélyegezték. Rosszindulatú, erőszakolt bírálataikkal gyakorlatilag minden megállapításaikat darabokra tépték.

"De hát akkor mi honnan származunk ?" kérdezték a magyarok a Rákóczi időket követő sötét évtizedekben... Gúnyos választ kaptak.

A tizennyolcadik század közepén, amikor még az etnográfia iránti érdeklődés kezdetén voltak, a világ minden részén élő intelligens emberek rájöttek arra, hogy a földet különböző emberek lakják az egyenlítőtől a sarkvidékig, - közhellyé vált a trópusi szigeteken lakó boldog népeket nemes vadembereknek tekinteni, - míg a sarkvidék népeire, bálnazsíros táplálkozásuk és a miatt a furcsa szokásuk miatt, hogy feleségüket a vendégnek felkínálják, - csak utálattal és megvetéssel tekintettek, és azok a degeneráltság jelképeivé váltak. Ma már tudjuk, hogy ez a kép kirívóan igazságtalan. Mégis ennek a kornak az általános magatartását kell fontolóra venni, amikor J. Sajnovits munkájának a hatását értékeljük: "Demonstratio idiome Hungarorum et Lippenum idem asse." /: Annak bizonyítása, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos. / A valóság az, hogy a kétnyelv minden csak nem azonos. Olyan távol állnak egymástól, mint az angol a görögtől. Távoli rokon nyelvek. Nem Sajnovits volt az első, aki az egyes finn-ugor népekkel való távoli rokonságot feljegyezte.. Mások is megfigyelték ezt, csak másképpen fejezték ki.
Sajnovits-nak a közlését a politikailag elnyomott és gazdaságilag kizsákmányolt magyar nép keserű nehezteléssel fogadta, akitől azt kívánták, hogy dolgozzanak zokszó nélkül az idegen feudális uralkodó javára, akik állítólag sokkal magasabb természetes színvonalon álltak, mint megvetett lappok rokonai.

A magyarok eredetének kérdésében folyó tudományos kutatást megnehezítette, hogy a résztvevők nagy részénél a fokozott érvek túlnyomóan nem voltak tudományosan megalapozottak.. Német tudósok különösen Napóleon utáni korszak hazafias ébredésében és romantizizmusában mohón ragadtak meg minden elméletet a magyarok származásáról, azzal a szándékkal, hogy a büszke magyarokat lealacsonyítsák. Ezt nyugodtan meg is tehették, hisz volt is valami igazság a magyar és a lapp nyelv távoli rokonságának kérdésében.

Így fejlődött ki a finn-ugor nyelvészet. Nem kétséges, hogy sokan, akik ebben az irányban dolgoztak, becsületesen törekedtek az igazság kiderítésére. A baj csak az volt, hogy a mindenkori politikai hatalom az igazság megközelítésének csupán egyedül ezt az egy útját támogatta. Az igazságnak csak egy részét lehetett kinyílvánítani.

Fiatal magyar tudósok csak azzal a feltétellel kaptak ösztöndíjat és külföldi útlevelet, hogy a kormánynak tetsző irányú munkát fognak végezni. Csak olyan kutatóknak biztosítottak munkát, állást a Magyar-Osztrák birodalomban, csak olyanok kaphattak szubvenciót, ösztöndíjat a tanuláshoz, akik következetesen és állhatatosan hirdették a finn-magyar rokonságot. 1849 után, mint valaha, mikor a Habsburg uralkodó orosz segítséget volt kénytelen kérni a magyarok leverésére.

Azokat a magyar tudósokat, akik ezektől független szerettek volna további, más igazságot megvizsgálni, szisztematikusan kigúnyolták és elhallgattatták azok a hatóságok, akiknek a hatalmuk helyzeti előnyüktől eredt, helyzeti előnyüket pedig Bécstől kapták. Bárki aki a finn-ugor rokonságon kívül máshonnan akart fényt deríteni, más forrásból meríteni, azt megvádolták, hogy amatőr, tudatlan soviniszta, aki szégyenli a szegény rokonságot. Természetesen egyetlen épeszű magyar sem szégyellné valaha is, ha a finekkel vagy észtekkel rokonságban van, amint a tudásunk szélesedik, úgy növekszik a megbecsülésünk is a szorgalmas lapp nép iránt, akiknek olyan nehéz körülmények között kell leélni életüket. Mindazonáltal minden generációban akad néhány magyar tudós, aki megpróbálta a történelmi és nyelvi összeköttetés megállapítását más csoportokkal is. Akik nem alkalmazkodtak azoknak nem adtak munkát, állást, sem lehetőséget, hogy, munkájukat közölhessék. Ezeket a tudósokat nem létező ostoba sznobizmussal vádolták meg, közmegvetés tárgyává tették és állandóan gúnyolták: a hivatalos elismert tudományos céhek pedig, - melyek Bécsből ellenőrzött, idegen érzésű személyekkel voltak teletömve, - kizárták őket maguk közül. Ez az ellenőrzés egészen a Habsburg uralomnak az utolsó évéig tartott a hivatalos Bécsi Levéltár utján, amelynek a vezetője évtizedeken keresztül egy magyarországi származású német volt, aki szép magyarosított nevet viselt - mint a klasszikus Habsburg törekvések ravasz és alkalmas eszköze - elősegítette, befolyásolta és megrontotta a fiatal magyar történetírókat, akiket hivatalos támogatással és ösztöndíjjal Bécsbe küldtek kutatni. És mikor már hűségükről meggyőződtek, elhelyezte őket a magyar egyetemeken, levéltárakban és múzeumokban. Ugyanezek a személyek még mindig a fontos állásaikban voltak, mikor Magyarország az első világháború után visszaszerezte szabadságát Ausztriától.

A béna megcsonkított ország - hisz Magyarország házasulandó férfilakosságának nagyobb százalékát vesztette el, mint első világháborúban résztvevő bármelyik ország - ismét vérezve, sápadtan életben maradásért küzdve nem tudta másokkal helyettesíteni ezeket a jól képzett, de lelkiismeretlen tudósokat, akik zárt klikkekben megmaradtak és a régi irányzathoz ragaszkodtak. Ennek következtében még mindig képesek voltak arra, meghiúsítsák és nevetségessé tegyék olyan független tudósok eredményeit, mint pl. a nagytiszteletű Varga Zsigmond-ét, aki a debreceni egyetemen tanított nyelveket és azt merészelte állítani, hogy az ural-altáji nyelvek a régi sumír nyelvvel lehetnek rokonságban.



SZKITHIA

A magyarok élő hagyománya a régi nemzeti krónikákon alapszik, amelyek századok legendáiból és költészetéből táplálkoznak és azt tartják, hogy a magyarok ősei Keletről a Fekete tenger partjáról szkithiából jöttek. Szittyák voltak.

Kevés olyan probléma akad a történelemben jelenleg is, mely bonyolultabb volna a Szkithiával és a szittya népekkel kapcsolatos kérdésnél. A görög és latin szerzők a szittya elnevezést rengeteg különböző népre alkalmazták teljesen szabadon és ezek az adatok egymásnak ellentmondanak.

Magyarországon a hivatalos tudós céh két évszázadon keresztül ösztökélte a nemzetet, hogy felejtse el a szittya származás "abszurd elméletét". A nemzet ezt a törekvést határozottan visszautasította, annak ellenére, hogy a tudós céh nevetséges érzelgéssel és ravasz sznobsággal vádolta az elmélet elfogadóit. Míg a művelt közönség általában elfogadta a finn-ugor összehasonlító nyelvészet igazságait a legnagyobb részének lelkében megmaradt az a nyugtalanító érzés, hogy a magyarok eredetéről nem tudjuk a teljes igazságot.

Nem kétséges, hogy a magyar nép ősei bizonyos ideig a Meotisz legendás ingoványai között, - az Azovi tenger partján - Szkithiában éltek.

Ez az a terület - a Feket tengertől északra bizonyára része a szittyák világának - amelyet a klasszikus szerzők leírtak. Leírják ugyanazt a területet az ősi magyar krónikák is, földrajzilag meglehetősen pontosan úgy, mint azt a jó földet, amelyre a magyarokat a régebbi csodaszarvas vezette, miután az eredeti hazájuk "evolat" túl népessé vált. Ismerjük ennek a Fekete tengernél fekvő ősi Magyarországnak a nevét is: "Dentumoger". amit úgy fordíthatnánk, hogy "Magyar föld" a Don tokolatánál.

Bizánci források megerősítik ezt a tényt: ez az a hely, ahol a magyarok az első ezredév közepe táján éltek. De hát honnan jöttek oda? Hogy kerültek oda?

Az általánosan elfogadott, kéznél lévő elmélet szerint a magyarok eredeti hazájukból, az Ural lejtőiről sodródtak a Fekete-tenger partjára. De legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a dolog nem volt olyan egyszerű. Nézzük csak a történetet a régi korszaktól kezdve.

Az emberiség hajnalán, a tűz nagy feltalálása után emberi csoportok népesítették be az eurázsiai kontinenst. A régi korszakok kalandos, észak emberei elválasztódtak a déli ( utjainak ) rokonaitól.
A déli tengerek megmaradtak a meleg tengerek kényelmes lakóhelyein, és a tengerekbe ömlő folyók partján. Az északiaknak szembe kellett nézni és meg kellett küzdeni a változó időjárással, évszakokkal és ez a küzdelem a mérsékelt, sőt a hideg égöv megfelelő lakóivá edzette, fejlesztette őket.

Az északiak ismét különböző csoportokra oszlottak. Az egyik csoport a szigorú, hideg időjárási viszonyok között klasszikus mongolokká fejlődött. Egy másik nagy csoport ugyancsak sok alcsoportra oszolva Amerikába vándorolt és az indiánoknak lett az őse. A legnagyobb csoport közülük, alapvető kaukázusi tulajdonságokkal, keresztül vándorolt az egész mérsékelt övű Eurázsián, mint a régi kökorszak vadász népe. A kaukázusiak, akik zömmel nyugatra tartottak, valószínű ősei lettek annak a fajnak, amelyet később Indo-Európainak neveztek. A másik alapjában véve rokon csoport, mely főleg Közép-Európa és Közép-Ázsia között hullámzott, sok más népnek őse lehetett amelyeket aztán a klasszikus szerzők szittyáknak neveztek.

Valószínűnek látszik, hogy a szittya népeknek ez a csoportja( ősi ) volt az, amely Ázsiában és Európában a Soluteriainak nevezett kultúra nyomait hagyta, mintegy 35000 évvel ezelőtt. A soluteriaiak szakképzett vadló vadászok voltak és a szittyákat a lótenyésztésben való benső kapcsolatuk és a lovaglásban lévő jártasságuk jellemezte.

A szitya név használatát a legjobb klasszikus szerzőknél megtaláljuk. Herodotos, Strabo, Pliny, Cortius és mások gyakran magyarázzák, hogy amikor a szittyákról beszélnek, akkor ezeknek a népeknek egy nagyszámú csoportját értik, amelyek közül soknak van saját neve, de lényegileg ugyanahoz a nemzethez tartoznak.

El kell tekintenünk itt a százados tudományos vitáktól a klasszikus szerzők megbízhatóságát és a különböző szittya népek etnikai rokonságát illetően. A mi kiinduló feltevésünk az, hogy a kaukázusi csoportnak indoeurópaiakká és szittyákká való kettéoszlása az emberiség történetében viszonylag késői korban következett be, és a legősibb szittya és a legrégibb indoeurópai nyelv egymást közt kölcsönösen érthető testvér nyelv volt.

Megemlítjük, hogy még nagyon sok kutató munkát kell elvégezni ahhoz, hogy a szittya népekkel kapcsolatos problémákat tisztán lássuk. Mégis egy véglegesen meghatározott névsor adása nélkül, csupán a további előadásaink könnyebb gyakorlati megértése céljából megnevezzük itt azokat a népeket, amelyeket a szittya család legfőbb csoportjának tartunk.
Ezek:
1.) Az - "AZ, AS, SA vagy Su" néven ismert népek, amelyek Kis-Ázsiát a korai korszakban nagyrészt benépesítették. Ezek lehettek az úgynevezett "Termékeny Félholdnak" és Anatóliának, sőt éppen még a Duna völgyének is kezdetleges földművelői. Lehet, hogy ők adták Ázsiának az Ázsia nevet. A korai krétai és ciprusi kultúra rokonságot mutat az ő kultúrájukkal. Ezeket a népeket említik az ékírások feljegyzései: úgylátszik ez a nevük maradt fenn a sokkal későbbi: az Uz, Osset, Jazig népnevekben, sőt talán az Észt és a Szittyák nép nevében is.

Felmerül az a kérdés is, hogy a későbbi nyelvileg sémitává lett asszír nép is tartalmaz ilyenfajta etnikai elemeket, és hogy az "AZ" nép valamiféle módon a Kassziták és a Kazárok őse volt. Feltételezhetjük, hogy a Sa nép volt Mezopotámiának régóta keresett, sumírok elötti nép, lakója. E tehetséges nép egyes ágazatainak a számlája javára írható. Arpatochya a Kr. előtti 5-4. század kimagasló kulturális központja volt. Kőutcái voltak, közhasználatra szolgáló épületei, és igen finom, művészi kivitelű cserépedények maradtak fenn. Lehetséges, hogy a SA népcsoport egyike később még az El-Ubaid néven ismert kultúrának is hordozója volt, amelynél gyönyörű, sokszínű cserépedényeket találtak. Az igazi sumírok megérkezése után, úgylátszik, hogy a SA nép kénytelen volt észak felé kitérni, az északi hegyekbe, a sumír világ egyik részébe, amelyet az ékírásos bizonyítékok Subartunak neveznek. A legújabb irodalom ezt a népet gyakran nevezi subariannak.

2.) A SUMÍROK
Ez a tehetséges és életrevaló északi nép rokonságba volt a SA néppel, de nem volt vele azonos. Ő volt az első magas civilizációnak megteremtője Mezopotámiában. Ez a civilizáció Kr. előtt 4. és 3. évezredben egy sok néppből összeolvasztott etnikai elemből álló népcsoportra épült fel. Sir Leonard Wooley hosszú és alapos tanulmányában meggyőzően és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy csak a sumíroknak van egyedül joguk igényük arra, hogy őket az írás feltalálóinak tekintsék.

A régészet fejlődése újabban kiderítette azt az igazságot, hogy a sumírok valószínüleg biológiailag is, de kultúrálisan minden bizonnyal elődei voltak a későbbi szittyáknak nevezett népcsoportoknak.
Ezek a népek a következők:

a.) Médek
Az ókor egyik nagy nemzete, amely az asszíriaiak után és a perzsák előtt tűnik fel. Jules Oppert orientalista 1879-ben azt állította, hogy a médiek turáni népek. Nemcsak a klasszikus Médeában voltak jelen: Herodotos a Dunától északra élő médekről ír.

b.) Dákok
A nép ( dáviaia ) a Kaspi tenger és az Aral tó között telepedett le és innen rajzottak ki csoportjaik. Közép-Európában a dákok uralmát a rómaiak döntötték meg, de a dákok úgy látszik fennmaradtak Romániában és Magyarország déli részén is, ahol Tahoknak nevezték őket. A dákok korabeli csopiortjai sok ázsiai népet befolyásolhattak. Lehetséges, hogy tráciaiaknak és a törököknek is ők az őseik.

c.) Hunok
A hunok, akiket az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak neveztek, előszőr a Kaspi tengertől délnyugatra tűntek fel. Innen terjeszkedtek ki távoli országokba. Nyugaton szittyáknak nevezték őket. Kelet felé lovagoltak addig míg el nem érték a kínai falat. Újabb keletű orosz ásatások ezeknek a hunoknak ( Szittyáknak ) meglepően magas szintű kultúrájára derítettek fényt. A Kr. elötti hetedik és ötödik században az Altáji hegységben éltek és ott temették el halottaikat. Úgy látszik a kínaiaknak ellenségeskedése kényszerítette a hunokat, hogy a Kaspi tenger partjain elterülő régi hazájukba vonuljanak vissza. Innen lovagoltak a Duna felé és alapították meg Attila alatt azt a birodalmat, amely Rómát fenyegette.

d.)Avarok
Ez a nép a történelemben több különböző néven szerepel, mint az Oberok, Varok, Parok a római időkben, mint Partusok. A Kaspi tenger partján telepedtek le, majd később az Aral tenger felé vonultak, ahol az Amu Darja ( Oxus ) és a Sir Darja ( Jaxartes ) között éltek.
Valószínű, hogy etnikai csoportjuk hasonló a szittya elemekkel együtt a Korezmiai birodalmat alapította meg, ahol már öntözéses mezőgazdálkodást folytattak.

Az avarok nagy város és erőd építők voltak, kereskedelmük és befolyásuk kiterjedt egészen az Ural népekig. Nagy Sándor meghódította az avarok országát, de nem sokkal a halála után Arsacus felszabadította az avarokat, akik az Arsaci dinasztia alatt Krisztus után 250-ig harcoltak a rómaiakkal, amikor Róma az Aral tengerig űzte őket vissza. Innen a kök-törökök fenyegető nyomása alatt az avarok egy része nyugat felé vándorolt és 568-ban a Kárpát medencében telepedett le. Rövid életű Dunamenti birodalmukat Nagy Károly pusztította el.

e.) Turkok
Valamennyi türk nép: az újugorok, kök-törökök, ottomán törökök, ahhoz az eurázsiai népcsoporthoz tartoznak, amit mi szittyáknak nevezünk.

f.) Finn-ugorok
Ezek olyan népek, amelyek nyelvei közötti rokonság alapjait gondos tudományos kutatással állapították meg. A magyaroknak a rokonsága valamennyi csoporttal szemben azonban olyan távoli, hogy kölcsönös megértésről nem lehet szó. Ezek közül a népek közül a legnyugatiabbak a finnek. A keleti rokonok napjainkban a volt Szovjetunióban az Ural hegység minden oldalán élnek. Herodotos némelyiket a szittya népek közé sorolja be. Valószínüleg ezek közé tartoztak a már kihalt csudok, akikről az orosz néphagyomány, mint óriásokról és kiváló fémművesekről, kovácsokról emlékezik meg.

Folytathatnánk más csoportoknak a felsorolását is, amelyet valamely oknál fogva a nagy szittya közösségnek tekinthetünk. Az egyik legizgatóbb probléma például az arameusoké, akiket a régi irodalomban szintén szittyáknak hívnak. - Kicsodák Ők? Vajon Írország, régi neve: Avan, csak véletlenül ilyen hangzású? Van-e valamilyen jelentősége a kelta és kál ( kaldeus ), meg a scott ( skót ) és a szkita ( szittya ) név közötti hasonlóságnak? Hová tartoznak a baszkok? Szittyáknak kell-e tekintenünk az etruszkokat? Csábító volna, hogy ezekre a kérdésekre is kiterjedjünk és megvizsgáljuk azokat, de ezeket inkább a jövő történészeire kell bíznunk.

A SZITTYA PROBLÉMA

A kérdés, amit fel kell vetnünk és meg is kell válaszolnunk a következő: lehetséges-e és megengedhető-e komoly tudományos kutató számára, aki az igazságot keresi, hogy magyaroknak a szittya eredetét vegye vizsgálat tárgyává?

Szükséges ennek a kérdésnek a felvetése, mert mintegy száz esztendőn keresztül, akik ebben a kérdésben leginkább érdekelve voltak, a magyar főiskolák hallgatóit, - a jelen sorok íróját is beleértve - úgy nevelték és módszeresen úgy igyekeztek beállítani, hogy ezt az elképzelést elvessék.

Könnyen rámutathatunk azokra a nehézségekre, amik a szittya rokonság bizonyítékának útjában állottak.

Az első nehézség az, hogy a modern tudomány azelőtt is zavarban volt és jelenleg is tanácstalan, hogy tulajdonképpen, szabatosan mit is jelent ez a szó, hogy szittya. Különböző tudósoknak még ma is más a véleményük arról, hogy milyen régi népeket lehet, vagy nem lehet szittyáknak nevezni.

A bajok eredete az, hogy a klasszikus görög római szerzők igen sok esetben említik a szittyákat és egymásnak ellentmondóan, sokszor lehetetlen történeteket mesélnek róluk. Hipokratesz részletes leírást közöl a szittyák alkatáról: ha igaz amit mond, a szittyák petyhüdt, degenerált keletiek voltak. De mi tudjuk, hogy Athén városának rendőrsége szittyákból került ki, ez a tény kereken megcáfolja Hipokratesz-t. Elhihetjük-e Herodotosz-nak, hogy egyes szittyák kannibálok, vagy ezt az értesülést is ugyanabba a kategóriába kell sorolnunk, mint amelyek azt állítják, hogy egyes szittya törzsek féleszűek vagy kecskelábúak voltak? Egész embercsoport nem lehet féleszű vagy kecskelábú. Ezt nem hihetjük el. De mi az, amit elhihetünk, vagy amit nem lehet elhinni?

Szerencsétlen tény, hogy a klasszikus szittyák nyelvéről nagyon kevés anyag van birtokunkban. Ennek az anyagnak a szegénysége csak meglehetősen szűk teret enged nyelvészeti spekuláció számára.

A korszerű tudomány hajlamos arra, hogy a szittya egység elméletét, amely szittya - magyar rokonságot támogatta, erőszakosan is sutba akart dobni, - nem mulasztotta el rámutatni arra, hogy régi magyar krónikások, akik Szkythiát, mint a magyar nemzet ősi hazáját írták le, nem támaszkodnak eredeti népi hagyományra, hanem Szkythiának a klasszikus leírását fogadják el és másolták le. Egyesek bizonyosnak vélik, hogy a magyarság Szittya eredetéről szóló leírás legenda, csak a XI. - XII. századbeli krónikások késői kitalálása.

De hát vétkesek vagyunk a kritikátlan hiszékenységben, ha mi a középkori krónikások történeteihez térünk vissza, ahelyett, hogy újabb kori tudomány állításait fogadnánk el? Nem ismerjük el, hogy bűnösök lennénk. Az a tény, hogy a krónikások Szkythia klasszikus leírását másolták, egyedül csak azt bizonyítja, hogy a klasszikus irodalmat tisztelték. Lehet, hogy hozzátették, amit a régi szerzők mondtak, ami a nemzetben mint eredeti, ősi hagyomány élt.

Mindenki tisztában van a legtöbb klasszikus szerző pontatlanságával és megbízhatatlanságával, különösen ami a történet írás atyját Herodotosz-t illeti. Ha azonban nem rendelkezünk megfelelő forrásanyaggal, azokat kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll.

Ne feledjük, hogy a klasszikus irodalmon kívül a Szittyákról olyan eredeti forrásaink, adataink vannak, amelyek páratlanok és napról-napra világosabbá és értékesebbé válnak. Ez a régészet.
Az utolsó évtizedekben a szittyákról szóló leleteknek, adatoknak egész világa került napfényre. A mai tudósnak sokkal könnyebb dolga van, ha a szittya problémával akar foglakozni, mint az ötven évvel ezelőtti tudósnak.

A szittyákkal foglalkozó kutatók elsősorban a volt Szovjetunió régészeinek tartoznak hálával. Annak a területnek legnagyobb része, amelyen a szittya népek vándoroltak, ma Oroszország és annak utódállamaihoz tartozik. A munkát mindig nagy hozzáértéssel és lekesedéssel végezték.

Nyugati tudósok némelykor azt vetették kollegáik szemére, hogy túl nagy a lekesedés és a sóvárgó vágy bennük, amikor azt törekszenek bebizonyítani, hogy a szittyák az oroszok ősei, elődei. Bárki előtt, aki egy kicsit is ismeri az orosz jellemet, ez a gondolat abszurdumnak látszik. De nem szabad elfelejteni, hogy egyes szláv népekre, hatalmas szittya befolyás érvényesült és azt sem, hogy a nagy orosz birodalom lakosságát sok szittya nép gazdagította. Így az orsosz kutatók igényét nem lehet egészen abszurdnak minősíteni.

Néhány fontos anyagot kaptunk délről, ilyenek az iráni királyságból származó: lurista bronzok.

A szittyákra vonatkozó sok újabb felfedezés közül nincsenek fontosabbak a ziwiyeni kincseknél, amelyek egy romokban lévő, a régi Asszíria és Kaspi-tenger partja közötti várból kerültek elő. Ezek a kincsek kb. Kr. előtt 700-ból származnak és a szittya művészet jellegzetes nyomait, tisztán és félreérthetetlenül magukon viselik. Elismert, hogy a ziwiyeni művészet, ennek a stílusnak legkorábbi megjelenése. A Nyugat-Ázsiában és Közép-Ázsiában, vagy Kelet-Európában talált híres szittya kincsek közül egyik sem korábbi ennél. Ez a tény megvilágosítja a szittyák eredetét: nyilván tévedés a szittyák őseit és művészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét, épp úgy mint kultúrájukat a Kaukázus hegységtől délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. Suméria bukása után hosszú időn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányban. A Tigristől keletre ezek a kivándorlók nagyszerű lovas néppé fejlődtek és ez képessé tette őket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenüvé magukkal vitték kitűnő fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti településeiket és sírjaikat azoktól a szomszédaiktól, akik akkor még a kőkorszakban voltak, éltek.
Mellékesen megjegyezzük, hogy a ziwiyeni művészi leletek zengő hangú elégtételt szolgáltatnak a lebecsmérlő görög szerzőknek, legalább is egy ponton. Hérodotosz és mások úgy írják le a szittya őshazát, hogy a Kaukázus hegységtől délre fekszik és a szittyák onnan vándoroltak északra. A régészet most ezt az állításukat megerősítette. Remélhető, hogy idővel a szittya írásról és a szittya nyelvről több adatot, tudást fognak szerezni. De még e nélkül a bizonyság nélkül is, amit ezek nekünk nyújthatnak, már messze előrehaladottabb és tisztább fogalmaink vannak a szittyákról, mintha valaha azelőtt.

A kérdés legnehezebb része, hogy beszélhetünk-e a szittya népek egységéről? A klasszikus szerzők egységesnek tekintették. A modern tudomány állandóan azon dolgozik, hogy ezt a képet lerombolja.
Azt mondják, hogy az indo-európai népek egységet alkotnak. Van egy másik egység is: a mongoloké. De a két terület közötti részen nincsen semmiféle egység. Kis népek keverékei, etnikai csoportok vannak ott, amelyek egymással összekeveredtek, szétszóródtak és erőtlenek. Skythiát gyakran csak csupán földrajzi fogalomnak tekintik.
Miután a Skythia népi egységének a fogalmát megdöntötték, két hasonló újabb keletű elgondolás került előtérbe. Ezek közül az egyik, amelyet mindmáig érvényesnek tartottak, megkísérelte a népcsoportoknak egy részét az "Ural-Altáji" népek közé sorolni. Ez a törököket és a magyarokat ugyanabba a csoportba sorolta. Az utóbbi időben azonban divatba jött, hogy az altáji népek között minden rokonságot megtagadjanak.

A másik fogalom a turáni egység volt, amelyet a modern tudósok ugyancsak támadtak és nagyon rossz hírbe hozták.

Kérdezhetjük, hogy az eurázsiai népek eredetének tisztázását és az igazság felderítését ezek a romboló támadások elősegítették-e? Tisztábban látunk-e most vagy még nagyobb zavarban vagyunk, mint művelt emberek voltak Herodotosz idejében?

Illő tisztelettel kijelenthetjük, azt is, hogy mindezek az osztályozások,- amelyek a nyelvek és népek csoportba sorolását jelentik - többé-kevésbé önkényes emberi tevékenységek, a gyakorlati célok eléréséhez. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor különböző tartalmú papírokat egy megadott számú fiókba osztályoznak. Lehetséges, hogy egyes fiókokba hasonló, más fiókokba kevésbé komoly összefüggés lehetőségét tartalmazó papírok kerülnek. Mindazonáltal sokkal könnyebben tudunk majd a papírok között eligazodni, hogy ha azokat valamilyen módon osztályozzuk. Hagyjuk nyitva a kérdést, hogy: a szittya ural-altáji, turáni egységeknek a folyamatos, állandó lerontása tisztán tudományos szükségesség volt-e, vagy volt benne bizonyos politikai, soviniszta természetű indító ok is a tudományos homlokzat mögött? Lehetséges, hogy az ösztönös nacionalista hullám adja a vágyat, hogy a saját csoportunkat erősebbnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, uralkodásra jobban rátermettebbeknek bizonyítsuk be, mint amilyenek más csoportok? Ki lehetne ebben biztos?

Szeretnénk azt hinni, hogy nem rejtett hiúság, hanem az az érdek, hogy tisztán lássunk és az igazság keresése vezet bennünket, amikor gyakorlati célokból arra törekszünk, hogy helyre igazítsuk az eltorzított képet és érvényre jutassuk a szittya népi egység gondolatát, ahogy a klasszikus szerzők - akik egykorúak voltak - ezt látták. Ők nem voltak ostobák.

Igaz mi a szittya nevet olyan népcsoport megjelölésére akarjuk felhasználni, amely már sokkal régebben létezett, mielött Skythia nevét valaki is kiejtette a száján, de az indoeurópaiak is régen léteztek már, mielőtt Európa és India nevet kapott.

Volt tehát Skythia és léteztek szittyák. Voltak szittya szokások, kultúra, nyelv, amelyekről a görögök és rómaiak megállapították, hogy különböző az övéktől. A szittya eredet hagyománya ősi idők óta él a magyarok között és azt nem szabad mint üres mítoszt félretenni.

A problémákkal való foglakozásnak helyes útja, hogy türelmességgel megvizsgáljuk a korai magyar történetírás minden lehető olyan forrását, amely a Skythiek "Skythiai" eredetünkre utaló adatokat tartalmaznak...

Ilyen források a papok által írt régi magyar történeti krónikák, a szomszédos országokból származó német és orosz egyházi krónikák, a bizánci császárok és alattvalóik írásai és végül, de nem utoljára, a régi arab és perzsa utazók forrásai.

Az írásos kútfők minden állításait ellenőrizni kell a történelem segédtudományaival: a régészettel, néprajzzal, embertannal és biográphiával. Ezek mindegyike fontos. Mégis az etnogenezis koronatanúja, a nép származásának, a történeti kutatásának az a különleges fajtája, amely a nemzet eredetét keresi,- mindig a nyelv marad.

Mint már említettük, a klasszikus Skythiából igen kevés nyelvi emlékanyag maradt ránk. De ha elgogadjuk a ziwiyeni lelet tanúságát és azt az elméletet, hogy a szittya kultúra főleg sumér forrásból származik, feltehetjük, hogy a szittya nyelv a sumér nyelvből származik. Szerencsére, hogy a sumér agyagtáblák bőséges nyelvészeti anyagokat őriztek meg.

Ha a szittyák a magyarok ősei, mint azt a hagyomány állítja, és aha a szittyák a suméroktól származnak, akkor a sumér nyelvnek és a magyar nyelvnek rokonnak kell lennie. De hát így van-e?

Ha csak nincsen jogos okunk feltételezni, hogy egy nép nyelve megváltozott, akkor a nyelv tanúsága döntő bizonyítékul szolgál a népcsoport eredetére nézve...