|
Magyarország története
 Kedves Olvasó!
Az alábbi írást az a felismerés iratatta meg velem, hogy történetünk a sok ködösítés és ordibálás közepette sokak számára értelmét vesztette. Ebből az amnéziából szeretném felébreszteni szeretett családom. Valamint támpontot szeretnék nyújtani az ezer évekre kiszakadt indigó testvéreimnek a tekintetben, hogy mi miért ilyen, amilyen kicsiny házunk táján.
Most nem megyek mélyre, csupán ezer év hídját világítom meg. A többit ki ki maga is megláthatja ha érdeklődik.
Fogadjátok szeretettel.Mikor Árpád örökségéhez érkezett, meglepődött. A ház, amiről annyit meséltek szülei, az aranyos szegelet, kifosztva, rendetlenül fogadta. Miután szép rendbe tette otthonát, első dolga az volt, hogy a falu utcáit végigjárja, s elsöbb szép szóval, különben erővel vissza szerezze ősei széthordott vagyonát.
Majd békében, munkával, s becsülettel végezte a házimunkákat.
Családja nőttön nőt. Családfők jöttek, s mentek, s ahogyan az már lenni szokás, néha civakodás zaja törte meg, az egyébként békés hétköznapokat.
Történt aztán, úgy 1241 tájékán, hogy Tatár unokatestvér kopogtatott a ház ajtaján. Elmesélte úgy döntött elfoglalja az egész falut, s ehhez rokonságunkra való tekintettel segítséget kérne. Ekkor Béla volt a családfő, a negyedik. Megvakargatta szakállát, s ekképpen válaszolt: - Kedves egy öcsém. Mi itt nem akarunk mást csak békében tudni a családunk. Nincs nekem semmi bajom szomszédaimmal. Ők nem háborgatnak, én sem. Mi végre rontanék saját falum népére, mikor nekünk jó itt, s jó így!?
 Az unokaöcs rendkívül berágott, s egész családjával rárontott otthonunkra. Hirtelen nem voltunk már rokonok. Három lányból kettőt megerőszakolt, s megkínzott, megölt. Három fiúból kettőt megkínzott, s megölt. Hét gyerekből ötöt megkínzott, s megölt. Vérben úszott az egész ház mire falkavezért választani eltakarodtak. A Magyar család minden erejét összeszedte, s csodával határos módon újra benépesítette édes otthonát. A házat kitatarozta, a kertet rendbe rakta, s újra szólt a gyermekdal.
Így éltek békében sokáig. Épült, szépült otthonuk.
 Egy nap ismét rokon jött látogatóba. Szintén egy unokatestvér. Most a török. E szavakat intézte a családhoz: -Kedves ecsém, lám vér szerinti rokonok vagyunk, s én tervbe vettem, hogy ezt a falut, ahol a te házad van, magamévá teszem. Csatlakozz hozzám, ahogy jó fivérhez illik, s nem esik bántódásod. - De jól jegyezd meg, szentélyeidet kukába kell dobnod. Istened nem az igaz isten. Mától isten nem Isten, hanem Allah, értve vagyok?
Erre a Magyar:
-Drága fivérem, én ezzel az én Istenemmel szövetségre léptem, én szeretem, s Ő szeret engem. Úgy hívom hát, ahogy őseim, s a te őseid is annak idején. Ne kérd tőlem, hogy szent pecsétünk felbontsam!
-A faluval pedig semmi bajom. Itt ez a szép házam, benne boldogan élek gyönyörű családommal. S szeretnénk, ha békénk megmaradna.
Erre a török ránk csapta az ajtót. S visszatért egész falujával. Nekirontott házunknak. Végül a szép ház három részben maradt meg. Az egyik résztől adót szedett. A másik részbe beköltözött, s irtotta ki útjába állt. Megadóztatta, megalázta, kifosztotta, felgyújtotta. A harmadik résszel ölre ment.
Így ment ez 150 évig, amikor is a falu összefogott nagy rettegésében, s kizavarta házunkból a kellemetlen vendéget.
Úgy esett aztán, hogy otthonunk, ikerház lett. Az egyik felén Magyar volt a családfő, a másik felén Germán szomszéd. Mert ugye ő segített, s hát, ami jár az jár.
 Telt múlt az idő, s a Magyar család nem fejlődött már oly szépen, s gyorsan, mint az egységes házban, Magyar családfővel. A Germán nem törődött a portával sem igazán. Amit tett, annyi volt hogy a ház falán kaput ütött, hogy szabadon járkálhasson a saját, s a Magyar házban. Otthonunkat fosztogatta, családunkat kihasználta, s nyomorban tartotta. Megelégeltük hát, s úgy döntöttünk a ledöntött falat bedeszkázzuk. Ejh, nagy volt a riadalom akkor! S végül Germán addig jutott, hogy a szomszédos faluból elhívta az Oroszt, hogy döntse már ki ezeket a deszka falakat, s cserébe vihet ezt azt. Az ráállt. Térdre kényszeríttette családom, s a deszkafalat újból kiütötte.
Teltek múltak az évek, s Germán háziúr fejébe vette, hogy átnevelné ezt a Magyar családot, s magának kaparintaná meg hősi múltunk. Elkezdte hát terjeszteni, hogy őseink koldus, bugris, barbárok voltak. S valahonnan a messzi tundrákról jöttek nagy szegénységükben, s e házat melyben élnek erővel foglalták el. Magyarék tudták, hogy ez szemen szedett hazugság. Hogy gazdag és fenséges Árpád, szép apja örökségébe jött csupán. Akinek már a szép apja szép apja is itt élt. Viszont fennhangon nem mesélhetett senki unokáinak erről, mert díja korbács és rablánc, éhség és szenvedés lett. Csöndben, fogát összezárva hallgatott hát minden tudó. De csendes éjszakákon halkan mesélték még a vének igaz történetünk.
Fordult a világ kereke, s Germán cinkosaival úgy döntött nekimegy a falunak. Sőt az egész megyének! Házaink közti résen belépett, s erővel rángatta családom a harcmezőre, ahol jól agyonvertek minket is, őket is. A nyertes falvak aztán kérdezték. - Na melyik itt a főkolompos?
 S az összes szomszéd egyszerre mutatott Magyar családomra. Mi hiába mondtuk, hogy hát minket kilöktek az utcára. Minket senki sem kérdezett! Mi békében éltünk volna, ha hagynak! Senkit nem érdekelt. Megbüntettek, úgy ahogy senki mást. Házunkat felosztották, s nekünk egy kisszoba jutott. A ház többi felén élő családtagjainkat pedig az új lakók kényére kedvére hagyták. Kis idő telt el, s Germán újra erősnek érezte magát. Kisszobánk ablakán bekiáltott:
Hé Magyar! Vagy kijössz és harcolsz velem a faluban, vagy én megyek be és elviszem mindened amid csak van, nyelvedet veszem, asszonyod gyalázom!
A család soká tanakodott, hogy mi legyen. Titokban szövetségeseket keresett a faluban, de azok mind visszautasították. Mit volt mit tenni. Mikor dörömböltek az ajtón, s azt üvöltözték: Kijössz, vagy menjünk be mi?
A család férfiai szomorú búcsú után kiléptek az ajtón.
Vérbefagyva tértek vissza a vesztes csatából. A harc vihara ablakot tört, vakolatott omlasztott a kisszobán. Magyar, maradék erejét összeszedve, rendet tett ismét.
 Végül a megyében úgy döntöttek Orosznak adják azt a körzetet, ahol házunk, s kisszobánk áll. Az orosz nyakörvvel jött. A Germántól tanult finnugornak szólított, de kutyának nézett. Pórázunk röviden tartotta. Talán túlontúl röviden, mert bizony megharaptuk. Az meg úgy megijedt, hogy a pórázt kicsit bővebbre hagyta ezután.
Úgy esett, hogy a kutyaként kezelt család, végül annak is érezte magát. Az öregek elhallgattak teljesen. Ki azért mert száját tömték, ki azért mert szenilis lett. Végül az új nemzedékek, már finnugor kutyaként tekintettek magukra. 45 év telt el, míg szabadon engedtek teljesen. Elsőbb szabadon nézhettünk körül saját házunkban, később már a negyvenötödik év után, az egész megyét körbejárhattuk. Négykézláb.
A kis szobát idő közben jelzálogba adták, s ennek fejében kutyatápot kaptunk. A legerősebb kutyák ehettek először. A falkavezérek hamar rájöttek, hogy egyedül nehéz a tápos fazék közelébe jutni, ezért némi alamizsnáért, vagy annak ígéretéért kutya társakat kerestek. Ez odáig fajult, hogy végül két vezér köré csoportosult a kutyává züllesztett falka. A vezérek, ha táljukból az egyébként minden tápértéktől mentes táp kifogyott, hogy hasukat megtömjék, eladtak ezt azt a kisszobából. Ment a parketta, a kályha, a konyhaasztal, a varrógép. A képek a falról, a tapéta, a polcok, a hűtő rekeszei. Aztán mikor már semmi sem maradt a szobában elkezdték bontani a falat, s annak tégláit árulták. Ezzel egy időben a kutyának hitt emberek munka erejét, vérét, verejtékét is áruba bocsájtották.
 Olykor két lábra állt a család egy-egy tagja, s szívéből üvöltötte: ELÉÉÉÉG! MAGYAR EMBEREK VAGYUNK, NEM FINNUGOR KUTYÁK! NEM KELL A SZAR KUTYATÁP! EMBERHEZ MÉLTÓN AKARUNK ÉLNI!
A szomszédos szobákban ilyenkor megijedtek, s jól belé rúgtak az arra járó finnugor kutyáknak. A falu értetlenül csóválta a fejét, s bolondnak nézte a felsírót. A kisszobában lihegő többi kutya pedig felmordult, s ráugatott.
Éhesen fröcsögte: - Kusshadj te barom! Így nem lesz több kutyatáp!
De voltak, akik csak ijedségükben vakkantottak, hisz ki hallott már olyat, hogy egy kutya beszél?
Méghogy nem vagy koldus finnugor kutya!? Hiszen azt mondják a szomszédok is! Honnan veszed ezt a baromságot? Inkább kusshadj, s örülj, hogy van mit enned.
Vagy takarodj!
Eltelt így kis idő, míg egy szép napon, csendben felállt egy Magyar. Méltóságteljesen, szabadon. Derengő fény vettek körül. Felállt mellette még egy, s még egy, majd ketten, hárman, százan. Egyéni fényük ragyogásban olvadt össze, s már bevilágították az egész kisszobát. Aki ott volt, mindre rávetült ez a különös, szerető, bátorító és szabad fény.
 De ez bizony varázs ragyogás volt, s akit érintett, az menten ledobta kutya jelmezét, s újra emberi mivoltára ébredt. Végül az egész szoba két lábra állt. Együtt fénylett a család.
A szoba ablakain átszűrődő csodás tünemény az egész házat beragyogta, s bundájukat levetették mind az ott lakók.
A szomszédos falvakban érezték, hogy valami nincs rendjén, s hadakat küldtek át. De láss csudát, a katonák, akiknek arcára e fény vetült, mind letették a fegyvert.
Később hírek jöttek, hogy más falvakban is spontán felfénylettek emberek. Ezek láthatatlan sugárral összekapcsolódtak családunkkal, s az egész megyét átjárta a szeretet, a békesség, a szabadság varázsa.
Végül mindenki EMBERré lett. Ki ki rendet rakott saját házán, s portáján. Majd, ahogy otthon végzett felkerekedett, hogy szomszédait segítse.
S boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Zadakul Ati 2008. 04. 10.
Forrás: Asztrálutazás portál
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
